Nem vagyok jól. Pontosabban nem vagyok magamnál. Ez mondjuk érthető is.
Nem tudom felfogni, ami történt. Még nagyon friss. És ami a legrosszabb, egyedül vagyok vele. Senki nem tud róla (kivéve a résztvevőket) és a "kívülálló szőkét", akit imádok. Ő nem háborodott fel, amiért hálás vagyok neki. Azzal nem segített volna, ha csak szidja. Tudom, hogy nekem akar jót. Ennek tudatában hallgattam a véleményét. Szerinte nem bírt magával. Vagyis nem volt magánál és nem tudta kontrollálni magát. Esetlegesen, mivel ha valaki, mindig én fekszem mellette, így gondolhatott erre is. Mindegy. Nem tudom. Én sem, és ő pedig megmagyarázni nem tudja, természetesen.
Kértem reggel, munkába menet, hogy tegyen le a buszmegállóban. Persze tovább ment. Abban a pillanatban elkezdtem zokogni. Addid tartottam magam. Reggel is higgadtan beszéltem vele. De akkor nem bírtam tovább.
Ölelget, csókolgat. Mert annyira sajnálja, hogy akaratán kívül ilyen fájdalmat okoz/ott nekem. Mert hogy nem emlékszik, az biztos. Látom rajta, h nem biztos abban, h nem csinált semmit. De még ez is jobb, mintha a megbánást látnám.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.